Az ima kialakulása
Az ima kapcsolatteremtés az ember és
az Örökkévaló között. Lényegében
az emberiséggel egyidõs. Olvastuk Mózes elsõ
könyvében, hogy Káin és Ábel áldozatot
mutatott be. Valószínûleg ez az elsõ dokumentált
Istentisztelet. Noé szintén áldozott, mikor megmenekültek
az Özönvízbõl és elhagyták a bárkát
(1Mózes 8:20). A midrás szerint Ábrahám sátra
nyitva állott a vendégek elõtt és miután
ettek, ittak, felhívta vendégei figyelmét, hogy köszönjék
meg Istennek az ételt-italt, amit nekik adott. Ezek a köszönõ
áldások lehettek az ima õsei.
Lényegében mindenki, saját
szavaival elmondhatja érzéseit. Ha azt mondjuk: "Istenem
segíts!" Sok mindent kifejeztünk e két szóval.
Hitet tettünk a monoteizmus mellett, bizalmunkról biztosítottuk
a Teremtõt. Tõle várjuk a segítséget,
mert Õ képes oltalmunkra, és mivel irgalmas, így
bizalmunk jogos. A legtömörebb imát Mózes mondotta
el, mikor Mirjam a róla mondott rossz szó (láson hárá)
miatt poklos lett: "Él ná röfá ná lá!"
- "Isten kérlek, gyógyítsd meg õt!" (4Mózes
12:13).
A Rendszeres napi három imát
õsapáink nevéhez fûzik. Eszerint a reggeli imát,
a sáchritot Ábrahám vezette be, mikor kora reggel
sietett arra a helyre, ahol Szodoma sorsáról alkudozott az
Örökkévalóval, hogy szánakozó szemmel
letekintsen a város romjaira (1Mózes 19:27). A délutáni
minchá imát Izsáknak tulajdonítjuk, mikor Rebekát
várta az alkonyi órákban. "Kiment Izsák estefelé
sétálni - más fordításban: beszélni
- a mezõre" (1Mózes 24:63). Az esti imát Jákob
vezette be: "Eljutott egy helyre, s ott töltötte az éjszakát"
(1Mózes 28:11). Mikor Lábánhoz tartott
Ézsau haragjától menekülve és eljutott
egy helyre, amely a Mória hegye volt.
Késõbb a szertartások
középpontjába az áldozatok bemutatása
került. Mózes könyvében fejezetek sora a
Talmudban 11 traktátus foglalkozik (Ködosim) az áldozás
rendjével, módjával, körülményeivel.
Az ima azonban akkor is létezett. A fõpap elmondta a papi
áldást, a Jövárechechát. Idézte
Mózes zsoltárának (90. zsoltár) utolsó
két sorát: "Legyen velünk az Örökkévaló
Istennek jóakarata! Tedd maradandóvá kezünk munkáját,
munkánk gyümölcsét!". A szertartás alatt
a Leviták hatalmas kórusa nagy zenekari kisérettel
a Grádicsokon zengték a zsoltárokat. Képet
kaphatunk a zenekar hangzásáról, ha elolvassuk a 150.
zsoltárt, amely felsorolja a hangszereket, melyeket ismertek és
megszólaltattak az Örökkévaló dicséretére.
A termés zsengéjének és a tized bemutatása
alkalmából a Szentírás leírja
azt az imát, amelyet a bemutatónak el kellett mondania. Valószínû,
hogy a Szentélyben bemutatott más áldozatok is imával
voltak egybekapcsolva.
A Szentély pusztulása, az áldozatok
bemutatásának megszûnése okozta azt a nagy ûrt,
amelyet valahogyan be kellett tölteni. Valószínûleg
a babilóniai számûzetésben állították
fel az elsõ Zsinagógát (görög szó:
jelentése a Gyülekezés háza), hogy az áhítatnak
a "szívbéli szolgálatnak" - ahogy az imát Maimonidesz
nevezte - legyen helye. A számûzetésbõl i.e.
50 körül hazatérõk azt tapasztalták, hogy
elég nagy a zûrzavar, az emberek nem ismerik a Tórát,
bár imádkoznak, de rendszertelenül, az ima szövege
nem meghatározott, az elmondás módja
sincs megszerkesztve. De vajon miért kellett a szöveget egyáltalán
meghatározni, miért nem lehet az egyénre bízni,
hogy kedve szerint szólítsa meg az Örökkévalót,
ahogy azt érzései diktálják, hiszen még
egy sóhajból is megérti az Örökkévaló,
a feléje áramló õszinteséget. A legenda
egy gyereket említ, aki az újévi áhítatban
valahogy ki akarta magát fejezni, és az álef-bészt
- mert csak annyit tudott - ismételte hangosan, mire a közösség
rászólt, hogy hagyja abba, mert zavarja az imádkozókat.
A rabbi azonban megvédte a gyermeket, hogy mondja, amit tud, a Teremtõ
majd összerakja, csokorba foglalja fohászát.
Mondhatunk ellenpéldát is, amely
megokolja a szöveg meghatározását. Benoschofszky
Imre rabbi Zsidóságunk tanításai c. mûvében
idéz egy észak-amerikai indián imát:
"Oh, Wokonda könyörülj rajtam,
nagyon szegény vagyok.
Add meg nekem azt, amire szükségem
van.
Adj nekem sikert az ellenségeim ellen,
hogy barátaim halálát megbosszuljam, s hadd gyûjthessek
skalpokat, lovakat."
Az elsõ két sor ellen nem lehet
kifogás, egyéni kérelmeit mindenki beleszõheti
a fohászába. A harmadik sor nem rokonszenves, a negyedik
azonban minden emberi érzés kigúnyolása. És
ugyanolyan nyugalommal szól e rettentõ kívánság,
mint az érthetõ elsõ kettõ. Szükségleteinket
mi is kinyilváníthatjuk, miután dicsértük
a Teremtõt, de imáinkban mindig szélesebb a horizont,
a család, a közösség, az ország, egész
Izrael békessége könyörgésünk tárgya.
Legfontosabb imáink e szavakkal fejezõdnek be: "Aki békességet
teremtesz a magasságokban, küldd reánk, s egész
Izraelre a béke áldását!"
Látjuk, hogy érzelmeink kifejezésének
bizonyos mederben tartására szükség van. Itt
azonban többrõl van szó. Az áldozatok helyébe
léptek az imák. Hósea próféta szavaival:
"Fogadd el tõlünk ajkunk juh áldozatát". A szavak
kerültek a szertartás középpontjába. Az
ima mai formájának kialakulásában két
dátum és helyszín a legjelentõsebb.
Az egyik a már említett i.e.
500, mikor Ezra idejében és kezdeményezésére
összeült a Nagy Gyülekezet 120 tagja és keretet valamint
tartalmat adtak a gyülekezésnek, a szertartásoknak,
az imáknak. A Tórát törvénykönyvvé
nyilvánították. Elrendelték rendszeres olvasását
szombaton, hétfõn és csütörtökön.
Bevezették a Kidust és a Hávdálát.
A Szombati és ünnepi Istentiszteletet a Muszáf (melléklet)
imával bõvítették és ezen ünnepek
Tóra olvasása után prófétai szakaszt,
a Háftórát is felolvasták. Bevezették
a Töfilát, a nagy betûs Imát, más néven
Ámidát, amely elõször hat szakaszból -
áldás-ból - állt és így a bráchá,
az ima alkotó elemévé lépett elõ. Ez
a hat a szombatokon és ünnepnapokon is elmondott elsõ
három és az utolsó három áldás.
Az Ámidá még a Nagy Gyülekezet
idején fokozatosan bõvült. Mikor járványok
során a gyógyulásért kellett imád-kozni,
az igazságtalanságok idején a jogért, az igazságért,
és sok minden másért. Majd összeállt a
18 áldás a Sömone Eszré, amely a 120 tagú
Ánsé Kneszet HáGdolá, a Nagy Gyülekezet
férfiainak közös heroikus alkotása lett. A 19.
áldás, amely inkább átok áldás,
"a besúgóknak ne legyen reményük", az imarend
kialakulásának másik nagy korszakában, a pusztulás,
a Churbán idején i.sz. 70-ben Javnéban keletkezett.
A kánont, a Szentírást akkor véglegesítették.
Bevezették az imarendet, ami a Szentélyben lévõ
hajnali és alkonyi áldozás helyett lépett événybe.
Bölcseink eggyel több imát, az estit is rendszeresítették,
mert a szentség grádicsán
a nagy tragédia ellenére, amelyet a templom pusztulása
jelentett, elõbbre kell lépni. Nem lehetetlen, hogy a Menóra
ágai számának hétrõl nyolcra való
bõvülését ez is motiválta.
Az Ámidá végsõ
formáját valószínûleg Simon HáPákoli
szövegezte meg. Elrendelték az Ima hangos ismétlését,
hogy aki nem tud olvasni, de buzgón mondja az áménokat,
kötelességét már teljesíthesse. Ezzel
bevezették az elõimádkozás intézményét.
Kezdetben a 10 parancsolat is része volt a mindennapi imádságnak,
de késõbb ezt elhagyták, mert 613 micve létezik,
senki ne higgye, hogy tízre lehet csökkenteni. Kiemelték
viszont a Halljad Izraelt, az egyistenhit vallomását:
"Smá Jiszráél Hásem
Elokénu Hásem Echád!"
mert ebben van az ima parancsa is: "Szeresd
az Örök Istenedet, egész szíveddel, egész
lelkeddel!". Hogyan lehet a Teremtõt szeretni? - kérdezték
bölcseink. Úgy, hogy parancsait teljesítjük és
ezen szavakat, tehát a Semát, naponta kétszer elmondjuk:
"este, mikor lefekszel, és reggel, mikor felkelsz". Szó szerinti
imaparancs, máshol nem szerepel a Tórában. Az Ámidá
és a Semá a reggeli és esti ima gerince.
Van még egy tórai közvetett
utalás az imádkozásra: "és enni fogsz és
jól fogsz lakni és áldani fogod az Örökkévalót..."
(5Mózes 8:10). Ebbõl következtették bölcseink,
hogy az étkezés elõtt elõáldást,
az étkezés után utóáldást kell
mondani. A Talmudi korban tehát i.e. 100 és isz. kb. 500
körül alakult ki az a rend, ami a napi imák tartalmát
és idejét illeti. Ezek szerint naponta háromszor mondjuk
el a Fõimádságot (sáchrit, minchá, máriv).
A hagyomány szerint Dániel volt az elsõ, aki a három
imáságot elmondta. Áldásokat mondunk ételre,
italra, és bizonyos cselekedetekre vagy eseményekre is.
Ezek nyomán alkották meg az asztali áldást,
a Birkát Hámázont. Hogy a Tóra szavaival fejezzük
be a napot, elmondjuk a lefekvés elõtti imát. Így
összeállnak a Mindennapi imádságaink, melyekkel
sorozatunkban foglalkozni szeretnénk.
A sziddur vagyis az imarendet tartalmazó
imakönyv, a Gáoni korban i.sz. 500 és 1000 között
készülhetett el Ámrán illetve Száádja
szerkesztésében. A nyomdai technika fejlõdése
ugrásszerûen megnövelte az imakönyvek megjelenését.
A helyi szokások szerint a szefárd (spanyol és keleti
országok), és az áskenáz (német, Morvaország,
nyugati részek) országok külön rítussal,
nuszáchhal rendelkeznek, amely az ima sorrendjében és
szövegében is jelent változást.
A Talmud bölcsei lényegében
meghatározták az ima összetételét. 1.
Bráchák, 2. Tóra részletek, 3. az Áldozatok
fel-sorolása, 4. Talmud részletek, 5. Prófétai
idézetek, 6. Kadis, 7. Zsoltárok, 8. Pijutok (költemények).
A késõbbiek során fõleg az utóbbiakkal
gazdagodott az imarend (pl. Slomó Ibn Gvirol 11. századi
Ádon Olám kezdetû himnusza, vagy Jehudá Hálévi
Mose, Ábráhám Ibn Ezra és Bál Hárokiách
költeményei). A következõ alkalommal az ima alkotó
elemeit szeretném részletesen tárgyalni.
Deutsch Gábor
Judaisztika tanár