Már Mózesrõl feljegyezték, hogy törvénybe foglalta a siketnémák védelmét.

A Salamon legendák szintén tartalmaznak utalásokat a némák és elhagyatottak érdekében elhangzott intelmekrõl.

A Talmud az i.e. IV. században élõ siket családok jelenlétét mutatja be. Jótékonyság esetén a Talmud elõírta a teljes diszkréciót, hogy az, a nyilvánosság elõtt ne bántsa meg, ne alázza meg a rászorulót. Továbbá ismerték, hogy a siketnéma kommunikáció a jelnyelven alapul és engedélyezték számukra ennek a használatát. Ez azonban nem jelentette a siket emberek teljes egyenjogúságát. Változatlanul a beszédet tartották egyedül elfogadhatónak, mind az egyházi ceremóniák, mind a jogi ügyek intézése során.

A hallássérültek hangos beszédre tanítása az 1580-as években Spanyolországban élõ Pedro de Ponca barátnak, valamint a zsidó származású Juan Pablo Bonnet-nak köszönhetõ elsõként. Õk rájöttek, hogy a siket embereknek meg kell tanítani a beszélt és írott nyelvet, mert ez az egyetlen lehetséges módszer, hogy a halló társadalom tagjaival kommunikálhassanak.

Franciscus Mercurius van Helmont (1618-1699) holland orvos és kémikus a siketnémaság problémáját tanulmányozta. Õ úgy vélte, hogy a héber nyelv szerkezete, annak egyszerûsége arra utal, hogy ez a tulajdonképpeni õsnyelv, s ezért ez alkalmas egyedül a siketnémák tanítására. Szerinte a hangképzõ szervek állása a hangok kiejtése közben pontosan megfelel a héber ABC betûinek a formájával, így nincs más teendõ, mint ezt demonstrálni, s ennek segítségével a siketnéma könnyen megtanulja a hangos beszédet.

Az 1700-as években élt Charles-Michael De L’Epée lelkész, aki a jelnyelvet alkalmazta. Létrehozott egy alaposan kidolgozott „jel-metodikát”, amely az élõ francia jelnyelven alapult. De L’Epée viszont figyelmen kívül hagyta azt a fontos körülményt, hogy a jelbeszéddel tanítani lehet ugyan a siketeket, a mûveltség bizonyos fokára is emelhetik vele, de ezzel nincs elérve a tanítás legfontosabb célja, mert így a siketek a halló és beszélõ emberekkel nem tudnak érintkezni, ugyanis azok nem tanulják meg a jelbeszédüket és nem értik meg õket.

A hangos beszédre tanítás próbálkozásai feledésbe merültek volna, ha egy kiváló, a siketek tanításával behatóan foglalkozó német tanító, Heinecke Sámuel újra fel nem fedezi.

Az elsõ Magyarországi gyógyító-nevelõ intézet Cházár András kezdeményezésére 1802-ben kezdte meg mûködését „Váczi Királyi Siketnéma-Intézet” elnevezéssel.

A váci intézet mellett, Fochs Antalnak köszönhetõen 1878-ban nyílt meg az „Izraelita Siketnémák Országos Intézete” (a jelenlegi Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Fõiskola helyén). Fochs Antal 1873. március 1-jén kelt végrendeletében vagyonának tetemes részét egy izraelita siketnéma-intézet alapítására hagyományozta. Az építkezés 1876. májusában kezdõdött, és 1877 novemberében az épület teljesen berendezve már készen is állott. 1878 októberében a hitközség átvette az intézetet. Igazgatója Grünberger Lipót volt, aki mindjárt a hangos beszéd tanítását vezette be az intézetben.

1926-ban az Intézet átköltözött a XIV. ker. Mexikói út 60.-ba (ma ez a Mozgásjavító Általános Iskola és Diákotthon). Itt több más zsidó intézménnyel osztozott a helyen. Az épületet és a mögötte lévõ hatalmas üres telket a II. világháború idején fogolytábornak rendezték be. Innen vitték el sok sorstársunkat, akik közül csak nagyon kevesen jöttek vissza. 1945 után Magyarországon megszûnt a felekezetek szerinti oktatás, így a hallássérült zsidó gyerekek is állami iskolákba kerültek.

Egyesületünk több tagja volt az Izraelita Siketnémák Országos Intézetének a növendéke. Elmondhatjuk, hogy a tanáraik eredményes munkát végeztek, mert szép választékos beszédüknek köszönhetõen sikerült beilleszkedniük a hallók társadalmába.